Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

A fényképen semmi drámai nem látszott.

Ez jobban megrémített.

A bajba jutott állatok gyakran nem úgy néztek ki, mint amilyennek a megmentett állatokon az emberek elvárták volna őket. Nem volt látható vér. Nem volt nyílt seb. Nem volt póráz a rúdhoz kötve. Nem volt kartonpapír tábla, ami elárulná, ki hagyta ott.

Csupán egy kutya feküdt az út szélén, mintha már nem is várta volna, hogy bárki is észrevegye.

Fogtam egy takarót, két üveg vizet, egy összecsukható tálat, egy pórázt és a vészhelyzeti készletet, amit a teherautóm vezetőülése mögött tartottam.

Elég helyi mentőakcióban segítettem már ahhoz, hogy tudjam, ne feltételezzek semmit egy fénykép alapján.