Egy éjféli vonaton ébredt, és nem emlékezett a nevére – csak egy corgi, akire tegnap gravírozott cédula volt.
„Hol vagyok?”
A nő hangja élesebb volt, mint szerette volna.
Hevesen vert szívvel ébredt, arca egy majdnem üres személyvonat hideg ablakához nyomódott. Odakint semmi sem volt, csak sötétség és időnként felvillanó fények, amelyek túl gyorsan suhantak el ahhoz, hogy felismerje őket.
Valami meleg mozdult a mellkasán.
Felnyögött, és széthúzta sötétzöld kabátját.
Egy vörös-fehér corgi bújt hozzá, mintha ez lenne a világ legszokásosabb helye az alvására.
„Ki maga?”
A kutya felemelte a fejét.
Ahelyett, hogy hátrált volna, nyugodtan az orrát a remegő keze alá döfte.
A folyosó túloldalán a karmester figyelte őket.
Egy középkorú férfi volt, Marcus Reed, és korábban azért vette észre a nőt, mert a kiskutya egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Amikor a nő aludt, ő is aludt. Amikor a nő megmozdult, a kutya felemelte a fejét. Amikor Marcus elment mellette, a kutya figyelmesen nézte, majd ellazult.
