Most Marcus lépett közelebb.
– Jól vagy – mondta. – Albany felé tartunk.
A nő rámeredt.
– Albany?
„Igen, asszonyom.”
Lenézett magára, majd a sötét vonatra, végül vissza Marcusra.
„Nem tudom a nevem.”
Marcus arckifejezése megváltozott.
Nem drámaian. Nem ragadta meg, és nem hívott azonnal segítséget. Egyszerűen leguggolt az ülés mellé, hogy ne tornyosuljon fölé.
A corgi ismét megbökte a kezét.
Ezúttal az orra egyenesen a gallérjáról lógó cédula felé nyomódott.
Márkus észrevette.
„Ellenőrizd a címkéjét.”
Ujjai babráltak a kis fémdarabbal.
„Felderítő” – olvasta lassan.
A kutya fülei felpattantak a nevére.
Alatta utasítások voltak.
Nyelt egyet.
„Vigye haza Eleanort.”
Marcus figyelmesen nézett rá.
– Eleanor – mondta –, azt hiszem, te vagy az.
Néhány másodpercig nem szólt semmit.
