Ez bizonyíték volt arra, hogy Eleanor valóban így tett.
A következő tavasszal egy tiszta reggelen a verandáján ült, Scouttal a lábánál, és forgatta a kezében a kis rézszívet.
„Tegnap én csináltam ezt?” – kérdezte.
Ráchel bólintott.
Eleanor ezen elgondolkodott.
Aztán visszacsúsztatta a cédulát Scout gallérja alá, és megvakarta a füle tövét.
– Nos – mondta –, mondd meg neki, hogy megköszöntem.
Rachel egy pillanatra elnézett, mielőtt válaszolt.
„Szerintem tudta.”
Eleanor hátradőlt a székében.
Nem tudta kontrollálni, hogy melyik emlék maradjon meg benne.
Nem ígérhette meg Rachelnek, hogy mindig felismeri majd a hazavezető utat.
Azt sem ígérhette, hogy Daniel neve minden reggel könnyen eszébe jut majd.
De megtudott valamit magáról, ami majdnem annyira számított, mint az emlékezés.
