A recepciós fáradtnak tűnt.
„Hamarosan zárunk.”
„Lehet, hogy reggelig nem lesz rá ideje.”
Csend.
Aztán egy másik hang szólt bele a vonalba.
– Eszméleténél van?
« Igen. »
« Normálisan lélegzik? »
– Amennyire meg tudom állapítani.
« Van bármilyen aktív vérzés? »
« Nem. »
„Hozd ide.”
Gyorsabban vezettem, mint általában szoktam, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a hátsó ülésre lökjem.
Minden egyes lámpánál megnéztem a tükröt.
A szemei szinte mindig nyitva voltak.
Figyel engem.
– Jól vagy – mondogattam, bár nem tudtam, hogy igaz-e.
Félúton a klinika felé észrevettem, hogy az orrát a takaróba nyomta.
Egy szörnyű pillanatig azt hittem, hogy elállt a lélegzete.
„Sombra?”
A név még azelőtt felmerült bennem, hogy tudatosan kiválasztottam volna.
A füle megmozdult.
