Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Talán azért sírt, mert fájt neki.

Talán azért sírt, mert félt.

Vagy talán a teste egyszerűen elérte azt a pontot, ahol az ölelés furcsábbnak tűnt, mint a szenvedés.

Sosem tudnám meg.

Az ötödik reggelen Dr. Morris megkért, hogy menjek be a rendelőjébe.

Új képek jelentek meg a számítógépén.

„Most, hogy stabilabb állapotban van, megismételtük a képalkotás egy részét.”

Összeszorult a gyomrom.

„Mit találtál?”

„A sérülés körüli gyógyulás megerősíti, amit gyanítottunk. Ez hetekkel ezelőtt történt.”

Ráközelített.

„A teste már próbálja helyrehozni magát.”

« Helytelenül? »

„Igen, egy kevésbé ideális beállításban.”

– Mit jelent ez a gyaloglás szempontjából?