A körmei egyenetlenül koptak.
Horzsolások voltak az egyik bokáján.
És a medencéje helyzete sem tűnt megfelelőnek.
Eleget tanultam a mentések során ahhoz, hogy felismerjem, ha valami megijesztett anélkül, hogy pontosan tudnám, miért.
– Ez nem tegnap történt – suttogtam.
A mögöttem álló nő azt mondta: „Valaki tegnap délután kidobta.”
Átnéztem a vállam fölött.
– Láttad őket?
„Nem egészen. Egyszerűen nem volt ott korábban.”
Ez a megkülönböztetés számított.
Dühös voltam, de a düh várhatott.
A tények voltak az elsők.
Lehet, hogy ott hagyták.
Lehet, hogy oda mászott.
Lehet, hogy valahonnan megszökött.
Nem tudtam.
Amit tudtam, az az volt, hogy a kutya előttem sokkal régebb óta szenved, mint huszonnégy órája.
