A sokk olyan gyorsan söpört végig rajtam, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat.
Közepes méretű kutya volt, valószínűleg úgy ötven-hatvan font körüli súlyú, mégis olyan érzés volt a kezében tartani, mintha egy sokkal kisebb állatot vinnénk bő bundába csavarva.
Ott álltam, a mellkasomhoz simulva.
Ekkor adta ki a hangot.
Először azt hittem, megváltozott a légzése.
Aztán megint megtette.
Egy halk, törött hang tört elő valahonnan a mellkasa mélyéről.
Egyetlen ugatás sincs.
Nem a hirtelen fájdalom éles kiáltása.
Valami puhább.
Valami remegett.
Az arcát a pólómba nyomta.
„Ó.”
Remegni kezdett a teste.
« Megvannálak. »
A hang újra megjött.
Rémült kutyák között voltam.
Dühös kutyák.
Balesetek után sikoltozó kutyák.
