Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

„Mióta van így?”

„Nem tudom. Valaki megtalálta egy park közelében. Azt mondták, már tegnap óta ott van.”

Ujjait az ínyére nyomta, elengedte őket, majd figyelte, ahogy visszatér a szín.

Lassan.

Túl lassan.

« Hőmérséklet. »

Egy technikus hangosan felolvasta.

Dr. Morris a mellkasát hallgatta.

Megtapintotta a hasát.

Aztán óvatosan végigsimított a gerincén és a medencéjén.

Sombra nyöszörögte.

A fal felé néztem.

„Mi történt vele?”

„A hátsó végtagjai rendkívül fájdalmasak. Képalkotó vizsgálatokra van szükségünk, mielőtt bármit is magabiztosan mondanék.”

„Bénult?”

– Még nem tudom.

Ez a bizonytalanság jobban megrémített, mint egy biztos válasz.

Vért vettek.

Intravénás katétert helyeztek be.

Sombra alig reagált.

Ez engem is megijesztett.