Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Erős, ijedt kutyák ellenálltak.

Sombrának látszólag már nem maradt energiája a tiltakozásra.

Amíg a röntgenfelvételekre készültek, én leültem mellé a földre.

„Teljes megegyezésre van szükségünk a neveddel kapcsolatban” – mondtam.

A szemhéja remegett.

„Sombra. Tetszik ez?”

Az egyik füle megmozdult.

„Elveszem.”

Egy technikus halványan elmosolyodott.

– Úgy tűnik, szavazott.

Elvitték képalkotásra.

Amióta a parkba értem, most először nem értem hozzá.

A szoba furcsán üresnek érződött.

A pólómon lévő koszra néztem, ahol az arca pihent.

Negyven perccel később Dr. Morris behívott egy másik szobába.

Egy röntgensugár világított a képernyőn.

A medencéjére mutatott.

– Ez a sérülés nem új keletű.

Összeszorult a gyomrom.