Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

A bokáján lévő horzsolásokra gondoltam.

Az egyenetlen körmök.

Összeszorult a torkom.

– És senki sem foglalkozott vele.

Dr. Morris nem válaszolt.

Áttért a vérvizsgálatára.

„Ez ma este még jobban aggaszt.”

« Mi? »

„Mélységesen alultáplált. Kiszáradt. Veszélyesen alacsony a vörösvérsejtszáma.”

« Milyen alacsony? »

„Elég alacsony ahhoz, hogy ne akarjam minimalizálni a kockázatot.”

Ránéztem.

„Meg tudod menteni?”

Tekintete Sombra felé siklott.

„Meg fogjuk próbálni.”

Nem ezt a választ akartam.

Ez volt az egyetlen őszinte.

Amikor visszatértem hozzá, egy technikus éppen egy kis adag ételt kínált.

Sombra megszagolta.

Elfordult.

Újra próbálkozott.

Semmi.

Dr. Morris az ajtóból figyelte őket.

„Ha teljesen elutasítja az ételt, szükség lehet táplálásra. Esetleg szondára, attól függően, hogyan reagál.”