Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

„Miért nem eszik? Éhes.”

„Az éhezés nem mindig jelent étvágyat. Fájdalom, hányinger, kiszáradás, szervi stressz, félelem. A teste óriási terhelés alatt állt.”

Leguggoltam mellé.

« Szombra. »

Kinyílt a szeme.

– Túlélted az utat.

Megrándult az orra.

« Túlélted, bármi is tört össze. »

Légzése felületes volt, de egyenletes.

„Túlélted, hogy éhes voltál.”

Megérintettem a fülei közötti szőrt.

– Szóval most ne add fel.

A park óta most először engedtem meg magamnak, hogy arra gondoljak, amit eddig kerültem.

Sombra túlélte a sérüléseket.

Hetekig élte túl megfelelő ellátás nélkül.

Túlélte az éhséget.

Túlélte, hogy egy út szélén feküdt, miközben az emberek elhaladtak mellette.

De az, hogy túlél még egy éjszakát, nem volt garantált.Dr. Morris azonnal felvette Sombrát.