Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Aztán Sombra megpróbált mozdulni, és felkiáltott.

Azonnal térdre rogytam.

« Hé. »

Dr. Morris odajött.

Újra megvizsgálta, és beállította a fájdalomcsillapítóját.

„Nagyon fáj a medencéje.”

„Mit csinált volna egy hónapig?”

„Hogy érted ezt?”

„Ha ilyen súlyosan megsérült, és senki sem kezelte. Mit tett?”

A nő habozott.

– Alkalmazkodott.

Ez a szó túl finoman hangzott.

„Valószínűleg kerülte a sérült oldalra nehezedő súlyt. Lehet, hogy a mellső lábaival húzta magát. Lehet, hogy megtanulta, hol bújhat el, és hol találhat vizet. A kutyák figyelemre méltóan jól kompenzálják ezt.”

Elképzeltem, ahogy végigvonszolja magát a betonon.

„Meddig bírná ki étel nélkül?”

„Nem tudjuk, hogy nem volt-e ennivalója. Valószínűbb, hogy közel sem volt elég. Maradékok. Szemét. Bármi, amit csak talált. Az állapota idővel rosszabbodott.”