Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Sombra mögött egy repedt járdaszegély, egy gazfolt és egy kifakult tábla sarka látszott.

Semmi.

Átnéztem a lakók üzeneteit.

Legtöbben ugyanazt ismételték.

Kutya a park közelében.

Nem tud járni.

Elhagyatottnak tűnik.

Az egyik üzenet más volt.

Azt hiszem, már láttam őt korábban.

Felhívtam a számot.

Egy férfi álmosan válaszolt.

– Sajnálom – mondtam. – Üzenetet küldtél nekem a fekete kutyáról.

Szünet.

„Ó, igen.”

– Azt mondtad, lehet, hogy már láttad őt korábban.

„Talán. Nem vagyok benne biztos.”

« Ahol? »

« Néhány héttel ezelőtt. A régi élelmiszerbolt mögött. »

Megváltozott a pulzusom.

„Az, amelyik a Ridge sugárút közelében van?”

« Igen. »

– Megsérült?

„Nem tudom. Messze volt.”

– Egyedül volt?

„Azt hiszem.”

„Tudott járni?”