Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Nem gonosztevőt kerestem.

Nem kerestem senkit, akit hibáztathatok.

Meg akartam érteni, hogyan élte túl Sombra.

Az épület egy sor zárt üzlet mögött állt, melyeket egy drótkerítés választott el az úttól, az egyik sarka alatt rés tátongott.

A nő, aki felhívott, Denise, a bejárat közelében találkozott velem.

– Ott láttam őt.

A rés felé mutatott.

Leguggoltam.

Fekete haja egyetlen összecsavart drótdarabhoz tapadt.

Összeszorult a mellkasom.

A kerítésen túl egy kavicsos sáv vezetett egy rakodódokk felé.

Addig sétáltunk, amíg nem találtunk egy elég nagy nyílást, amin biztonságosan be tudtunk menni.

A hátsó fal közelében egy esőtől védett mélyedés volt.

Lapított kartondobozok voltak.

Egy szakadt műanyag ételtároló doboz.