Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

– Azt te hagytad ott?

A nő bólintott.

A haragom enyhült.

– Akkor te segítettél életben tartani.

„Többet kellett volna tennem.”

„Lehet. De tettél valamit.”

Ez számított.

Átsétáltunk a környéken.

Az egyik konténer mögött egy üres víztartályt találtunk, amit valaki nyilvánvalóan egy gallonos kancsó aljáról vágott ki.

Talán valaki más segített neki.

Talán többen is így tettek.

Talán Sombra eltűnt hónapja nem egyetlen megszakítás nélküli emberi közönyből állt.

Talán apró találkozások láncolata volt az egész.

Valaki maradékokat hagy maga után.

Valaki vizet hagy maga után.

Valaki meglátja őt, és azt gondolja, hogy majd másvalaki elintézi.

Valaki észrevette a sántítását, de nem értette a súlyosságát.