Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Elég kedvesség ahhoz, hogy életben maradjon.

Nem volt elég intézkedés a szenvedésének megszüntetéséhez.

A gondolat bennem maradt.

Naplemente előtt visszaértem a klinikára.

Sombra másképp ült.

Nem állva.

Ülés.

Mellső lábai a mellkasát támasztották, míg egy összehajtogatott törölköző biztosította a csípőjét.

„Te tetted ezt?”

Marisol elmosolyodott.

– Leginkább ő.

Leguggoltam.

« Hittogatás. »

A farka mozgott.

Elmondtam Dr. Morrisnak, mit találtam.

Figyelmesen hallgatott.

– Ez az idővonal illik hozzá.

„Szóval majdnem egy hónapig kint volt törött medencével.”

– Súlyos medencei traumával – javította ki gyengéden. – Ne feledjük, hogy a pontos mechanizmus továbbra sem ismert.

Bólintottam.

Igaza volt.

A tények is elég rosszak voltak.

Nem volt szükségük túlzásra.