Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Két nappal később egy Dr. Patel nevű ortopéd szakorvos személyesen vizsgálta meg Sombra esetét.

Minden egyes képet megvizsgált.

Figyelte, ahogy Sombra megpróbálja megtartani a súlyát a támasztékkal.

Reflexeket tesztelt.

Aztán leült velem szemben.

„Vannak jó hírek is.”

Utáltam, amikor az orvosok így kezdték.

« Rendben. »

« Jelentős neurológiai funkciója van. »

« Jelentése? »

„Az idegek kommunikálnak egymással. Érzi a lábát. Bizonyos izomreakciók megmaradtak. Ez ad nekünk valamit, amivel dolgozhatunk.”

– És a rossz hír?

„A medencéje gyógyulóban van egy veszélyeztetett helyzetben. Ebben a szakaszban a korrekciós műtét bonyolult lenne, különösen az állapota miatt.”

„A műtét járásra késztetné?”

– Ezt senki sem ígérheti.

„Azt jelentené, hogy nem műtik meg?”