Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

« Nem. »

Megdörzsöltem a homlokomat.

– Akkor mi a választás?

„A választás az, hogy most egy komoly ortopédiai beavatkozásnak vetjük alá a még mindig törékeny testét, vagy folytatjuk a konzervatív kezelést, a táplálkozást és a rehabilitációt, majd újraértékeljük a funkcióit, ahogy az ereje visszatér.”

„Mit tennél?”

Dr. Patel nem válaszolt azonnal.

„Ha a kutyám lenne, a ma látottak alapján adnék egy esélyt a rehabilitációnak, mielőtt valami nagyon invazív dologgal foglalkoznék.”

Ennyi elég volt.

A rehabilitációt választottuk.

Egyszerűen hangzott.

Nem volt az.

Az első ülés kevesebb mint tíz percig tartott.

Egy rehabilitációs technikus felkötve tartotta Sombrát, miközben hátsó mancsai egy párnázott szőnyeget érintettek.