Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Kinyitottam a hátsó ajtót.

Kint sötét volt az udvar.

Sombra azonnal éber lett.

Becsúsztattam alá a felkötött hevedert, és kisegítettem.

Abban a pillanatban, hogy mellső mancsai fűhez értek, megdermedt.

Felemelte az orrát.

Néhány másodpercig egyszerűen csak érezte az éjszaka illatát.

Aztán előrelépett.

Egyik első mancsa.

Másik.

A súly nagy részét én tartottam mögötte.

Hátsó lábai könnyedén húzódtak.

Talán tizenkét métert mentünk.

Aztán megállt.

Elkezdtem megfordítani őt.

Ellenállt.

« Elég. »

Előrenézett.

« Nem. »

Mellső lábaival előrehúzódott.

Halkan felnevettem.

« Makacs. »

Még egy láb.

Aztán egy másik.

Amikor elértük az udvar közepéhez közeli kis fát, megállt és körülnézett.