A holdfény elkapta a tekintetét.
Vajon emlékszik-e rá, hogy kint aludt?
Vajon a sötétség megijesztette-e.
Vajon a fű a parkra emlékeztette-e?
Soha nem tudnánk meg.
Letérdeltem mellé.
– Most már bent vagy.
A lábamnak támaszkodott.
– Nem kell élelmet keresned.
A fülei mozogtak.
„Nem kell vizet találnod.”
Megvakartam a nyakát.
– És nem kell bujkálnod.
Amióta hazahozták, most először ellazult el teljesen a teste.
A rehabilitáció a mindennapjaink részévé vált.
Három kis étkezés.
Gyógyszer.
Rövid, támogatott séták.
Mozgástartomány-gyakorlatok.
Pihenés.
Ismétlés.
Néhány napon jobban lett.
Voltak napok, amikor semmi sem változott.
A rossz napokon minden döntésemet megkérdőjeleztem.
Elég volt a rehabilitáció?
Túl sokáig vártunk?
Azért kértem tőle verekedést, mert jobban akartam a boldog befejezést, mint ő?
