Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Akkor Sombra tett volna valamit, ami választ adott volna nekem.

Amikor meglátta, a parittya felé kúszott.

Feltolta a mellkasát, mielőtt megérinthettem volna.

Megpróbálta volna elhelyezni a saját hátsó mancsait.

Mozdulni akart.

Nem nekem való.

Saját magának.

Három héttel a mentés után valami megváltozott.

A hátsó udvarban voltunk.

A felkötött hurkot a hasa alatt tartottam.

Általában a súlyának nagy részét éreztem a pántokon keresztül.

Azon a reggelen talán két másodpercre eltűnt a nyomás.

Lenéztem.

Sombra állt.

Mind a négy mancsa alatta.

Nincs hevedertámasz.

Elállt a lélegzetem.

« Szombra. »

Remegtek a lábai.

« Marad. »

Egy másodperc.

Két.

Három.

Aztán a hátsó része finoman a felkötött hevederbe omlott.

Olyan hangosan kiabáltam, hogy a szomszédom kinyitotta az ablakot.