Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

A bal hátsója rosszul követte a helyzetet.

Aztán leült.

Jobban sírtam, mint ő azon a napon, amikor vittem.Hat hónappal azután, hogy megtaláltam Sombrát, visszavittem a parkba.

Majdnem meggondoltam magam autóút közben.

Fogalma sem volt, hová megyünk.

A hátsó ülésen ült, és az elhaladó épületeket nézte.

A megmentése óta majdnem húsz kilót hízott.

A bordái már nem látszottak.

Erősek voltak a vállai.

A hátsó lábai még mindig karcsúbbak voltak, mint kellett volna, de az izmok visszatértek oda, ahol korábban szinte semmi sem volt.

Amikor bekanyarodtam a park melletti útra, a kezem megszorult a kormánykerék körül.

Emlékeztem azokra az emberekre, akik távolabb álltak.

A vizestál.

A takaró.

Testének szörnyű könnyűsége.