Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

A hang, amit a mellkasomnak csapott ki.

Sombra óvatosan állt, miközben a teherautó lassított.

Az orra a nyitott ablak felé mozdult.

Leparkoltam.

Egy pillanatig egyikünk sem mozdult.

„Akarsz látni valamit?”

Felemelte a fülét.

Megcsatoltam a pórázát.

Amikor leugrott, automatikusan támogattam.

Nem volt rá szüksége.

Mancsai a járdát érintették.

Körülnézett.

Félelemmel figyeltem.

Elismerés.

Bármi.

Megszagolgatta a füvet.

Aztán előrelépett.

Ez volt minden.

Semmi drámai reakció.

Nincs remegés.

Nincs kísérlet a szökésre.

Sombra nem állt a jelenben, és nem azon gondolkodott, mit jelent visszatérni oda, ahol megtaláltam.

Ez egy emberi szokás volt.

Számára az fű volt.

Fák.

Madarak.

Új illatok.

Egy nő egy terriert sétáltat az ösvényen át.

Mindent ki akart vizsgálni.