Odaértünk oda, ahol feküdt.
Tudtam a pontos helyet.
Egy zöld fűfolt váltotta fel a délutáni száraz talajt.
Megálltam.
Sombra nem tette.
A póráz gyengéden meghúzódott.
Megfordult.
« Mi? »
Az arckifejezése szinte kérdezte.
Nevettem.
« Semmi. »
Követtem őt.
Ekkor értettem meg az utolsó leckét, amit tanított nekem.
Azt hittem, a felépülés azt jelenti, hogy visszatérek oda, ahol a szenvedés történt, és bebizonyítom, hogy az már nem irányít.
Sombrának nem kellett semmit bizonyítania.
Egyszerűen csak ment tovább.
Körbejártuk a park felét.
Egy másik kutyának ez egy átlagos séta lett volna.
Sombra számára minden lépésnek története volt.
A jobb hátsó láb továbbra is kissé kifelé fordult.
