Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Dr. Morrisra pillantottam.

„És aztán, miután mindezt túlélte, újra megbízott az emberekben.”

Ez volt az a rész, amit még mindig nehezen értettem.

Sombrának minden oka megvolt rá, hogy féljen a kezektől.

Mégis, amikor leértem alá az út mellé, nem harapott meg.

A klinikán megtanulta a technikusok hangját.

Otthon szobáról szobára követett.

A parkban idegeneket üdvözölt.

Bármi is történt, mielőtt találkoztam vele, az megsebesítette a testét anélkül, hogy meggyőzte volna arról, hogy az egész világ veszélyes.

Az esemény után egy tizenéves lány jött oda hozzám.

„Anyukám azt mondja, nevelőszülővé szeretne válni.”

Az anyja néhány méterrel mögötte állt.

– Amióta ideértünk, erről beszél.