Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Nem érdekelte, hogy kecses-e a járása.

Teltek a hónapok.

A mentőfotó olyasmivé vált, amire ritkán néztem rá.

Nem azért, mert el akartam felejteni.

Mert a benne lévő kutyát nehezebb volt felismerni.

Sombra teste megtelt.

A kabátja fénylett.

Leginkább a szeme változott meg.

Az eredeti fényképen távolinak tűntek, energiát takarítva meg.

Most már mindent követtek.

Egy hűtőszekrény ajtaja.

Póráz.

Egy látogató.

Egy hulló morzsa.

Érdekelte az élet.

Ez lehetett volna a legnagyobb fellendülés mind közül.

Egyik este, majdnem másfél évvel azután, hogy megtaláltam, vihar söpört végig a környéken.

Eső verte az ablakokat.

Mennydörgés rázta meg a házat.

Sombra sosem félt különösebben a viharoktól, de azon az éjszakán nyugtalanná vált.