Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Bement a nappaliba.

Vissza a folyosóra.

Aztán hozzám.

Leültem a földre.

„Gyere ide.”

Mellettem feküdt.

Átkaroltam a vállát.

Egy ideig hallgattuk az eső kopogását.

A teste meleg és szilárd volt az enyémhez simulva.

Emlékeztem egy másik estére.

Egy újabb ijedt kutya.

Egy másik test nyomódott a mellkasomhoz.

Csakhogy az a kutya szinte semmit sem nyomott.

A kutya nem bírta tovább.

A kutya sírt, amikor valaki végre felemelte a földről.

Beletúrtam az ujjaimat Sombra vastag bundájába.

– Tudsz valamit?

A füle elfordult.

– Azt hittem, megmentettelek.

Felemelte a fejét.

– Nagyon drámai, ugye?

Rám meredt.

– De az igazság kevésbé drámai.

Kint mennydörgés dübörgött.

Megvakartam a füle mögött.

„Azután találtalak meg, miután már megcsináltad a legnehezebb részt.”