Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

A fejét a lábamra hajtotta.

« Elég sokáig életben maradtál ahhoz, hogy megtaláljanak. »

Sosem tudtam meg pontosan, honnan származik Sombra.

Egyetlen tulajdonos sem jelent meg soha bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy hozzájuk tartozik.

Nem akadt szemtanú, aki meg tudta volna magyarázni a sérülését.

Nem érkezett meg a végső bizonyíték, ami a múltját egy tiszta történetté változtatta volna, amelynek van kezdete, gonosztevője és válasza.

Sokáig ez zavart.

Tudni akartam, ki hagyta cserben.

Tudni akartam, hogy látta-e valaki, ahogy soványabb lett.

Tudni akartam, hogyan jutott el a raktárhoz.

Tudni akartam, ki hagyott ott ételt.

Tudni akartam, hogyan jutott el arról a rejtekhelyről a parkba.

Azt akartam, hogy minden hiányzó napról számoljanak be.

Végül már nem volt szükségem olyan válaszokra, amiket Sombra soha nem tudott megadni.