Ugyanazon fa felé sétált, ahol egyszer már parittyára volt szüksége, hogy talpon maradjon.
A napfény megsütötte fekete kabátját.
Félúton madárcsicsergést hallott.
Felemelte a fejét.
Aztán elfutott.
A mozgás még mindig tökéletlen volt.
A hátsó lábai nem mozogtak úgy, mint egy soha meg nem sérült kutyáé.
Ezt a történelmet élete végéig cipelte magával.
De azért futott.
Az ajtóban álltam és figyeltem, amíg el nem tűnt a fa mögött, és vissza nem rohant felém.
Most már nem volt sírás.
Nincs alatta takaró.
Nincs járda.
Nincs tömeg, aki távolságot tartana.
Csak Sombra rohant át a fűben, felemelt fülekkel és görbe lábakkal hazafelé cipelve.
A kutya, akit egyszer azért vittem magammal, mert nem bírta, végre felém futott, mert megte
